Soha ne tartsuk magányosan a papagájokat!
A magány: test és lélek fogyatkozása
Hány papagáj és énekesmadár élt és pusztult el úgy, hogy kis ketrecében társa és barátja egyetlen tükör volt? Hány jákó tépte ki a vadonban életet jelentő, tollazatát azért, hogy végre meghallják a hangját? Hány magányos kanári dalolt már az ember fülébe esélyt nem kapva arra, hogy szerelme viszonozva legyen? Pedig a magányos tartásnak súlyos lelki, és egy kutatás szerint egészségügyi következményei is vannak.
„Ember-madár köteléket csak akkor alakíthatsz ki, ha egyedül tartod kedvencedet.” – ez az egyik legnagyobb mítosz a papagájokkal való kereskedelem során, de talán a legkegyetlenebb hazugság is egyben. Az egész megállapítás egyébként a madárban kialakuló érzelmi függésre alapoz, ám ez csupán egyetlen esetben lenne korrekt a tollassal szemben: ha az ember megfelelő, azonos szintű társa lehetne ebben a függőségben ahelyett, hogy örök magányra ítéli őt.
Fontos tudnunk, hogy a madaraknak nincs esélye kiegyezni az egyedülléttel. Ösztönük komolyan készteti őket arra, hogy csatlakozzanak a társakhoz, a csapat tagjai lehessenek, megtalálják benne valódi párjukat. A vadonban ezek az állatok soha nincsenek egyedül, fogságban tartva azonban annál többet. Gondoljunk csak bele, vajon hány madár várja nap mint nap gazdáját, hogy hazajöjjön munkából, iskolából, a barátaitól… A tiltakozásának pedig előbb-utóbb hangot ad, jobb esetben rikácsolás vagy agresszív viselkedés formájában, ami gyakorta elég indok arra, hogy elveszítse otthonát.
Egy nemrégiben készült tanulmány szerint azonban nem csak depressziót, hanem egészségügyi, fizikai problémát is okozhat a magányos tartás. Kutatók ugyanis kimutatták, hogy a szociális feszültségek, mint a magány ténylegesen befolyásolják a madár DNS-ét. A kísérletet jákó papagájokon végezték, fajtársaitól elkülönítve, magányosan tartva. Ezeknél az egyedeknél a DNS végén található, úgynevezett telomerek rövidebbek lettek, ezáltal megnövelve a madár öregedési hajlamát, valamint az esélyt a rák különböző fajtáinak kialakulására. A kutatással bebizonyosodott tehát az, hogy a magány nem csupán az állatok lelkét, hanem fizikai létét is tönkreteszi, és önmagában azoktól a pillérektől fosztja meg a madarat, ami az ő számára az élet maga.
Mit kell hát tennünk?
Kis közösségeket alkotva, vagy párban tartanunk madarainkat, és a természetközeli, legalább röpdés tartást választanunk a kis kalitkák helyett. Fontos tudnunk, hogy két, vagy több papagáj nem okoz kétszer, háromszor annyi munkát nekünk, sőt! Tulajdonképpen felezi a madarunkhoz kötődő terhet: leveszi a vállunkról azt a fajta bűntudatot, amit minden reggel érzünk, amikor kilépünk az ajtón, vagy amikor egy hosszú munkanap végén túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy a tollassal legyünk.
Hiszen a papagájok párban vagy közösségben teljes mértékben fedezik egymás szociális igényeit. Persze nem kell attól félnünk, hogy kedvencünk eztán nem fog kötődni hozzánk. Továbbra is szeretni fog, és értékeli az emberi kapcsolatait is, de mi az ő világában amolyan kísérőként veszünk majd részt ahelyett, hogy szerelmi fókuszba kerülnénk. Nincs annál szebb, mint amikor egy kis madárközösséget alakítunk ki otthon, és a papagájok befogadnak maguk közé ebbe a csoportba minket is. Akkor teljesedik ki az, ami a madártartást jelenti igazán.
Minden faj hordoz magában egy kultúrát, egy szociális struktúrát, egy felfogást arról, hogy ki maga az egyed, és kik a csapat többi tagjai. Érdekes megfigyelnünk, amikor egy másik faj közösségébe kerülünk, hogy milyen szerepet töltünk be ott, milyen határokat feszegethetünk a szelídítés során, vagy hogyan fejlődnek madaraink és fejlődünk mi is velük ebben a közegben. Ezzel együtt pedig a mi gondolkodásunk is szépen lassan megváltozik, és nem azt keressük, mit kaphatunk ezektől a lényektől, hanem válaszokat szeretnénk arra, hogy mi az, amit még tehetnénk értük.
